E kedves kis állat a
dél-amerikai Andokból származik, Chilében őshonos, de előfordul
Argentínában és Peruban is.
A degu hazájában a hegyvidéki füves, bokros területeket kedveli.
Föld alatti járatokat ás, melyek átmérője 8-10 cm, mélysége pedig
40 cm körüli. Az odú bejárata gyakran egy bokor alatt van, amely
megvédi őket fő ellenségeiktől, a ragadozó madaraktól.
A territóriumuk jelölésére a hímek az odú bejáratához közel
kis földrakást építenek, kövekkel, fadarabokkal, száraz ürülékkel
és különféle növényekkel keverve. Ha a hímek között összetűzés
támad, a harc végeztével elvonulnak a dombocskájukat építeni,
hogy minél nagyobb és impozánsabb legyen. Ezek a halmok tehát
fontos mutatói a klánban elfoglalt szociális helyzetnek.
A ragadozóknak igazán nincs könnyű dolguk velük, mert nagyon
éberek, és veszély esetén rögtön járataikba menekülnek. Vadásznak
rá kígyók és emlősök is. Élőhelyén nagyjából ugyanazt az
ökológiai szerepet tölti be, mint nálunk az üregi nyúl.
Tápláléka nagyrészt különféle levelekből, füvekből, gyökerekből,
fakéregből áll. Elszaporodva gyakran mezőgazdasági kártevővé
válnak.
Nappali életmódot folytatnak, reggel és napnyugtakor a legaktívabbak,
de olykor éjszaka is motoszkálnak.
Kis családi közösségekben élnek, melyet általában egy hím és három
nőstény alkot (na meg természetesen a kölykök). Kb. 5-10 hím
szövetségéből állnak össze a klánok. Különösen igénylik egymás
közelségét, igazán elragadó látvány az egymás hegyén-hátán pihenő
állatkák csoportja.
A degut Európába az ötvenes években hozták be, és eleinte
állatkísérletekre használták, főként cukorbetegséggel kapcsolatos
kutatásoknál, mert a deguk szervezete nem tudja kellően lebontani
a cukrot, így könnyen válnak cukorbetegekké. Erre a táplálásánál
is oda kell figyelnünk!
Hobbiállatként holland és keletnémet tenyésztők tették népszerűvé.
Magyarországon a nyolcvanas évek végén terjedt el széles körben,
az első jelentős tenyészkolónia a budapesti állatkertben alakult
ki.