- Nyugi, nyugi, csak én vagyok puszikások! - suttogtam el a mindennapos
formulát a sötétben. Nehezen akaródzott villanyt gyújtani, a hangom
remegős volt, lehet, ezt is csak én hallottam, vagy tán nem is mondtam
semmit, csak bennem zakatolt valami...
A homokozóban volt a drága, "hát mégis jobban lett!" - esett le a nagy kő
a szívemről -, fejecskéje, mintha kispárnán nyugodna, fekete gyöngyszeme -
ó végre! - nyitva félig, s élettől csillog és igen, igen! - mosolyog, rám
mosolyog huncutul az én kis komoly, különc degukisfiam, amit pedig ő ritkán
szokott...
Már kicsiként ő volt a különc, "a renitenske", aki mindig kiszökdösött,
nem akart megfürödni, vagy a tesóit provokálta, de hányszor! - más volt,
mint a többi - Bambupapa is "morgott" rá többször, a család is
kiközösítette egyszer, pedig még csak egy ártatlan kölyök volt akkor.
Érdekes, már születésekor egyfajta "jelet" viselt - a természet pici
buksiját furcsa, hosszabb szőrökkel ajándékozta meg, ezért a
"keresztségben" először Huligán, majd Hippi, Hippici, Hippusz neveket
kapott, később ragadt rá az Öcsi név, nem is tudom miért... Mondhatjuk,
nehéz gyerekkora volt: egyszer két napig kerestem mindenhol hasoncsúszva,
- a cserépkályhában bújt el, azt nevezte ki szuverén deguvárnak -, később
meg szembepisilt, aztán féltett törpefáimnál csinált nagy ribilliót...,
vagy merő heccből az ujjamba harapott, épp mikor kedvenc csemegéjét
nyújtottam neki... Ilyenkor sokszor mondta Mikk: "Agyoncsaplak te átok,
meglátod!" Pedig csak az egyéniségét akarta kifejezésre juttatni meg hogy
ő milyen vakmerő... (Hát lehet egy állatka "rossz"? Ugye, nem. Csak más...
talán "okosabb"... s az Ember, ama "Homo sapiens" ugyan hogy is viselné el,
ha egy állat "nála okosabb" akar lenni?)
Öcsike kitűnt a kétlábon állásban, lépegetésben és távolugrásban is, de
kihasználta rendesen, ha előnyhöz akart jutni. Ügyesen le tudta nyomni a
többiek fejét, vagy fölkapaszkodni a leglehetetlenebb zugokba, de... sosem
lehetett rá igazán haragudni, ő "Ő" volt, ha nem is mindig csapatszellem, de
mindenképp különleges, egyedi, m e g i s m é t e l h e t e t l e n...
Alig 48 órája, hogy beszüntette az evést. Okot nem találtam rá.
Talán tisztulni akart... (Minden tudományos magyarázat kétes... de az
állatoknak hol a lelke? A bundájuk alatt? Csak az ember lehet bűnös...)
Hej, pedig már réges-régen megbocsátottam neki minden rosszcsontságáért,
hiszen... (a családban én is csak "Öcsi" voltam:))
A nyári hónapokra Hippi-Öcsi már kifejezetten a pajtásom lett, -
végülis másfél éves "férfikorba" lépett! - még titkait is fülembe
"sugdosta" olykor - hát mit mondjak; igazán jó "haverságba" kerültünk!
Szép nagyfiú lett belőle, és én már inkább ezt mondogattam sokszor:
"Ó mily bölcs dolog volt, hogy nem csaptalak agyon édes Öcsikém, de jó is,
hogy nem csaptalak akkor agyon, na de most viszont muszáj, hogy agyon...
csókoljalak! :)" ... Lám, most meg Hampuszka, az "ősi ellenség" táncol
körülötte, kedvesen puszilgatja, csiklandozza - már fényt gyújtottam
mindenhol - és én lehajolok végre a fekvő, mosolygó kis beteghez, hogy
megsimogassam, sovány testecskéjét arcomhoz szorítsam lágyan és bíztassam;
"No, kapsz még egy kis szurit, és minden rendbejön, meglátod!"
Lehajoltam hozzá, és... és aztán... és aztán...
és...
tudjátok... Öcsike akkor már azt hiszem úton volt... vagy méginkább: megérkezett!
Tetemére a homokozó sarkában találtam rá, - de hogy hogy volt ereje még
elmászni odáig, örök rejtély... Megtette, igen, hisz... meg akart fürödni
még utoljára a Nagy Út előtt!
Nem, nem, nem volt halott! - csak azt a kis mindig ketyegőt állította le,
ott, belül...
...ahova ő megy nem lesz rá szükség..., de Öcsi tudom, hogy mégsem halt
meg. Nagyon is olyan most is, MINTHA élne. Mosolygott, - hiszitek vagy se-
igen, igen, ez nem egy csúf "rágcsálóvigyor", ez egy kedves, szabályos
degumosoly volt elhúzott ajakkal, félig nyitott szemmel, - ti degusok
ismeritek, hisz annyira jellemző! - s ettől olyan élőnek, örömtelinek és
egészségesnek láttam, aranyosnak, mint egy játékmackót! Talán így, ezzel
a vidám mosollyal üzent? Degutársainak és a gazdinak, hogy megtalálta
végre Maszatkát, akit ő már nem ismerhetett meg, de ott, fönt, a Végtelen
Deguparadicsomban már együtt lesznek és Maszatka már soha, soha sem lesz
egyedül!...
- Drága kis degufiókám, mért siettél ennyire? Mondd miért? Miért?
"...és ideje van az ég alatt..." //Prédikátor Könyve//
* * *
Anonimusz Hippusz
Élt: 1 évet, 7 hónapot és 18 napot
2004.október 27.
A történetet küldte: Mártonka Miklós