"... AZ ÉG ALATT MINDEN AKARATNAK..." ?!


- Nyugi, nyugi, csak én vagyok puszikások! - suttogtam el a mindennapos formulát a sötétben. Nehezen akaródzott villanyt gyújtani, a hangom remegős volt, lehet, ezt is csak én hallottam, vagy tán nem is mondtam semmit, csak bennem zakatolt valami...

A homokozóban volt a drága, "hát mégis jobban lett!" - esett le a nagy kő a szívemről -, fejecskéje, mintha kispárnán nyugodna, fekete gyöngyszeme - ó végre! - nyitva félig, s élettől csillog és igen, igen! - mosolyog, rám mosolyog huncutul az én kis komoly, különc degukisfiam, amit pedig ő ritkán szokott...

Már kicsiként ő volt a különc, "a renitenske", aki mindig kiszökdösött, nem akart megfürödni, vagy a tesóit provokálta, de hányszor! - más volt, mint a többi - Bambupapa is "morgott" rá többször, a család is kiközösítette egyszer, pedig még csak egy ártatlan kölyök volt akkor. Érdekes, már születésekor egyfajta "jelet" viselt - a természet pici buksiját furcsa, hosszabb szőrökkel ajándékozta meg, ezért a "keresztségben" először Huligán, majd Hippi, Hippici, Hippusz neveket kapott, később ragadt rá az Öcsi név, nem is tudom miért... Mondhatjuk, nehéz gyerekkora volt: egyszer két napig kerestem mindenhol hasoncsúszva, - a cserépkályhában bújt el, azt nevezte ki szuverén deguvárnak -, később meg szembepisilt, aztán féltett törpefáimnál csinált nagy ribilliót..., vagy merő heccből az ujjamba harapott, épp mikor kedvenc csemegéjét nyújtottam neki... Ilyenkor sokszor mondta Mikk: "Agyoncsaplak te átok, meglátod!" Pedig csak az egyéniségét akarta kifejezésre juttatni meg hogy ő milyen vakmerő... (Hát lehet egy állatka "rossz"? Ugye, nem. Csak más... talán "okosabb"... s az Ember, ama "Homo sapiens" ugyan hogy is viselné el, ha egy állat "nála okosabb" akar lenni?)

Öcsike kitűnt a kétlábon állásban, lépegetésben és távolugrásban is, de kihasználta rendesen, ha előnyhöz akart jutni. Ügyesen le tudta nyomni a többiek fejét, vagy fölkapaszkodni a leglehetetlenebb zugokba, de... sosem lehetett rá igazán haragudni, ő "Ő" volt, ha nem is mindig csapatszellem, de mindenképp különleges, egyedi, m e g i s m é t e l h e t e t l e n...

Alig 48 órája, hogy beszüntette az evést. Okot nem találtam rá. Talán tisztulni akart... (Minden tudományos magyarázat kétes... de az állatoknak hol a lelke? A bundájuk alatt? Csak az ember lehet bűnös...) Hej, pedig már réges-régen megbocsátottam neki minden rosszcsontságáért, hiszen... (a családban én is csak "Öcsi" voltam:))

A nyári hónapokra Hippi-Öcsi már kifejezetten a pajtásom lett, - végülis másfél éves "férfikorba" lépett! - még titkait is fülembe "sugdosta" olykor - hát mit mondjak; igazán jó "haverságba" kerültünk! Szép nagyfiú lett belőle, és én már inkább ezt mondogattam sokszor: "Ó mily bölcs dolog volt, hogy nem csaptalak agyon édes Öcsikém, de jó is, hogy nem csaptalak akkor agyon, na de most viszont muszáj, hogy agyon... csókoljalak! :)" ... Lám, most meg Hampuszka, az "ősi ellenség" táncol körülötte, kedvesen puszilgatja, csiklandozza - már fényt gyújtottam mindenhol - és én lehajolok végre a fekvő, mosolygó kis beteghez, hogy megsimogassam, sovány testecskéjét arcomhoz szorítsam lágyan és bíztassam; "No, kapsz még egy kis szurit, és minden rendbejön, meglátod!"

Lehajoltam hozzá, és... és aztán... és aztán... és...

tudjátok... Öcsike akkor már azt hiszem úton volt... vagy méginkább: megérkezett!

Tetemére a homokozó sarkában találtam rá, - de hogy hogy volt ereje még elmászni odáig, örök rejtély... Megtette, igen, hisz... meg akart fürödni még utoljára a Nagy Út előtt!
Nem, nem, nem volt halott! - csak azt a kis mindig ketyegőt állította le, ott, belül...
...ahova ő megy nem lesz rá szükség..., de Öcsi tudom, hogy mégsem halt meg. Nagyon is olyan most is, MINTHA élne. Mosolygott, - hiszitek vagy se- igen, igen, ez nem egy csúf "rágcsálóvigyor", ez egy kedves, szabályos degumosoly volt elhúzott ajakkal, félig nyitott szemmel, - ti degusok ismeritek, hisz annyira jellemző! - s ettől olyan élőnek, örömtelinek és egészségesnek láttam, aranyosnak, mint egy játékmackót! Talán így, ezzel a vidám mosollyal üzent? Degutársainak és a gazdinak, hogy megtalálta végre Maszatkát, akit ő már nem ismerhetett meg, de ott, fönt, a Végtelen Deguparadicsomban már együtt lesznek és Maszatka már soha, soha sem lesz egyedül!...
- Drága kis degufiókám, mért siettél ennyire? Mondd miért? Miért?

"...és ideje van az ég alatt..." //Prédikátor Könyve//

* * *


Anonimusz Hippusz
Élt: 1 évet, 7 hónapot és 18 napot
2004.október 27.

A történetet küldte: Mártonka Miklós

vissza


Címlap   A degu   Képek   Linkek   GYIK   Történetek   Aktuális   Apró   Törzskönyv   Hírlevél   E-mail