Degu. Nem ürge és nem pocok. Körülbelül ennyit tudtam róla addig, s
valószínűleg kevés felelőtlenebb kijelentést tettem életemben annál,
mint ami akkor hangzott el tőlem, mikor először láttam elevenen ilyet.
"Ilyet?" - ma már így mondom: "Őt!" (Akiből a világ legjóságosabb degumamija lett...)
"- Add ide add ide! enyéééééééééém!" - kiáltottam akár egy kisgyerek, aki
ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy azt a kis édes szimatoló
szőrgombócot magáénak tudja. A kollégák csak nevettek, én is, hiszen
nem gondoltam komolyan az állatka birtoklását - koromat és elfoglaltságaimat
tekintve úgy hiányzott, mint hátamra púp -, viszont muszáj volt
megsimogatnom azt a kis szeretetreméltó vackot, aki akkor még munkatársnőm
karján szambázott fel s alá.
"- Nem adom! Őt én kaptam, ő az enyém!" - felelte feddőn ifjú koleganőm,
de az új tulaj büszkeségével rögtön hozzátette: "azért egy kicsit játszhatsz vele!"
Már majd' feledtem Hamucipőkét, - aki persze még nevenincs rangban volt,
és ami "sajnos" nem lehet az enyém -, hisz az ezt követő mondat a másik
koleginától már nem is nagyon jutott el a tudatomig: "Jó, te is kaphatsz
egy degut a második ellésből, csak még szopiznak..." Simán rábólintottam:
"Na azért! Ilyen bojtosfarkú muszika nekem is kell"...
Mintha álom lett volna... Eltelt néhány hét, s én ott találtam magam egy
újpesti ház lakásában egy kupolás degukalitka előtt állva, ülve.
Megszemlélve a kínálatot végigsimogattam a kölyköket s egyikben sem
találtam kivetnivalót - tündéri kis vacak volt mindegyik! Nőstényt
szerettem volna, ha már... - szebben szólva "kislányt" - és mindössze
egyet, hiszen azt hallottam, hogy kissé igényes egy állatka, és azért
nőivarút, mert úgy hittem, hogy a deguleányzó sokkal "esztétikusabb"
látvány, mint a fiú, talán kevésbé is büdös meg nem olyan vadóc és
tudomisén..., szóval nem akartam fiút. (Ma már persze erről másként
vélekedem!) Hát sok kis degu volt, én sokra ráböktem, megnéztük, -
ez is fiú, ez is fiú, meg az ötödik is... amit választottam az mind fiú
volt! Nohát aztán egy kölyköcske meg nagyon mászik ám fölfele a rácson -
észre sem vettem odáig - csak mászik, mászik fölfelé, helyes kis folt van
az orrán, mintha maszatos lenne..., azután csippant egyet s a pici kezével
int, (igenigen, teljesen olyan, mintha önmagára mutatna!), s mintha csak
azt csippantaná: "Te buta ember, hát miért nem engem választasz?!"
Jól megnéztük, hogy biztos legyünk benne. Mitteszisten ő, a kis "maszatka"
volt az egyetlen lány a csapatból! Hmm... Azt hiszem akkor lettem "beoltva"!
Maszatkát nem én választottam, valójában ő választott engem, s neki
hamarosan egy Bambuci kellett, hogy oldjam magányát és boldoggá tegyem
egy szerelmes csalitmókus-fiúval, akiből később sokgyerekes apa lett, de...
nem Maszatka szülte azokat!
Ki tudja, tán úgy lett megírva, hogy Maszatkának nyolc hónapos korában
meg kell halnia, hogy aztán Hamucipőke, mint "megúnt játékszer" hozzám
kerüljön? Sokat töprengtem ezen és az "első szerelem" misztikus varázsán,
hisz Hamuci sorrendben csak a harmadik degum lett, valójában mégis a
legeslegelső, mert ha őt akkor meg nem látom, Maszatka sem "talál rám",
és nem lesz később Bambu, Pamutka, Polka, Juja, Hampusz, és mind a többi
áldott szőrmók családtag, nem lesz deguvár, s nem lesz
"alig-várom-hogy-veletek-legyek!...", nem lesz később annyi öröm,
mulatság és édes gondok, vagy néhanap a keserű percek... Miattuk, értük,
értem vagy nekünk...., de ez már más történet.
Higgyétek el! Én, akkor, ott, azt a kijelentést, hogy "ilyen nekem is kell"
én igazán, de igazán nem gondoltam komolyan!!!
A történetet küldte: Mártonka Miklós